Ezzel kapcsolatban sok ismeretük, tapasztalatuk volt már a gyermekeknek. A buszon 3 csapatot alkottunk, melyeket a gyermekek csuklójára rögzített virágok színe szerint különböztettünk meg egymástól....
A felmerülő, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok szaggatottá, erőtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a mély magánhangzók dominálnak. "Én, én, én, " belesikolt a monoton egyhangúságba. A statikus igék a jellemzőek, nincs mozgás. A Rímes, furcsa játék című verse briliáns rímtechnikáról tesz tanúbizonyságot (játszadozik a rímekkel és az olvasóval). Ennek oka, hogy ez a vers ajándék a szerelmének – valami más helyett. Már a cím is utal a játékosságra. A keretben a kedveséhez szól a valóságról. A közbenső szakaszokban azt sorolja, hogy mi mindent ajándékozna neki, ha tehetné (- végig feltételes mód). Kastélyt adna pompás estéllyel, gazdagsággal, rókavadászatot, utazást délre, az antik világba… de ezek az álmok hiábavalóak. Elvágyódik a jelenből. Tudja, hogy álmai hiábavalóak, és csak ámítja magát velük (- önkritika). A rímek megbicsaklásai is arra utalnak, hogy ezek túl hiú ábrándok. A befejezésben átvált arra a fátyolos, rezignált hangra, amely jellemző Tóth Árpádra.
A lírai én szabadjára engedi érzelmeit, ugyanakkor úgy érzi, hogy a magány örök, "lélektől lélekig" eljutni szinte lehetetlen. A pillanatnyi életélmény azonban a találkozás lehetőségét igazolja, így a tragikus végkövetkeztetéssel szemben maga az élmény mégis azt sugallja, hogy ember és ember is egymásra találhat a szerelemben és a barátságban. Létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegelő és egyben az emberi lét általános kérdéseit is kutató verstípus.
Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (1923)
Úgy hat, mint egy búcsúvers, de létösszegző vers is – költői szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova mozgásával indul a vers, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nem csak egy nap, hanem az élet végét is jelenti, a pihenés a halálra vonatkozik. Az álombamerülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti – megnyugvást. A ritmus vontatott (inga mozgása is), álmos hangulat. A 2. szakasz a költői alkotómunkára utal, és az abból kivezető pihenésre. "Balga fényűzés": mi értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelődni luxus, nincs rá szükség, értelmetlen, buta dolog versírással nyavalyogni. A józan munka más, nem ilyen megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan – abból meg lehet élni, a költészetből nem. A csacska fényűzés megbosszulja magát. A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot használ. A jambusok és spondeusok is az álmosság képzetét keltik. Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdőkép.
One punch man 5 rész, 2024